A múlt fájdalmai nem kell, hogy meghatározzák a jövőt
Van kiút – léteznek eszközök és módszerek, amelyekkel képesek vagyunk újraírni a történetünket
Rudas István vagyok, író, és segítő szakember, Magyarország transzgenerációs trauma specialistája.
Én foglak kísérni az úton.
Sokan csak száraz tankönyvekből tudnak dolgokat, én viszont a tanulmányaim, a munkám mellett első kézből magam is megtapasztaltam, milyen is érzelmileg éretlen szülők gyerekeként felnőni. Azt is, hogy ez miként befolyásolja későbbi életünket, milyen nyomokat, sebeket hagy. Rajtam már csak hegek vannak, amik emlékeztetnek arra, hogy honnan jöttem és kivé váltam. Azon dolgozok minden nap, hogy Te is ki tudj törni a börtönödből, ami fogva tart és szárnyalhass.
Nálunk csak a csend volt, és ha volt is hang, az mindig fájt
A saját bőrömön tapasztaltam meg tesközelből, milyen érzelmileg éretlen szülők gyerekekeként felnőni, és mindez hova vezethet.
A családom ahelyett, hogy a biztonság és szeretet helye lett volna, inkább tele volt feszültséggel és kiabálással. Nálunk csak a csend volt, és ha volt is hang, az mindig fájt.
Gyerekként nem értettem, hogy miért nem kapok figyelmet, miért nincs egyetlen kedves szó sem. Az apám alkoholizmusba menekült, anyám pedig érzelmileg elérhetetlen volt. A szeretet szavait soha nem hallottam tőlük.
Az elvileg biztonságot nyújtó család, a hely, ahová hazamehet az ember, ahol törődést, szeretetet és bátorítást kap, számomra soha nem létezett.
Édesanyám érzelmileg elérhetetlen volt, és ez évekig kihatott a kapcsolataimra és az önértékelésemre. De nem álltam meg itt.
Megértettem, hogy a múlt fájdalmai nem kell, hogy meghatározzák a jövőt
A könyvem és az ingyenes anyagaim is mind az én személyes tapasztalataimon alapulnak. Érthetőek és megvalósíthatóak mindazok számára, akik változtatni akarnak az életükön.
Sok évvel ezelőtt én is azzal a fájdalmas felismeréssel szembesültem, hogy a gyermekkori érzelmi hiányok milyen mély nyomokat hagytak bennem. A múltbéli sebek újra és újra megjelentek az életemben – a párkapcsolataimban, a barátságaimban, és még abban is, ahogyan önmagamról gondolkodtam. Az önismereti munka és a gyógyulás útján járva sok mindent megtanultam: azt, hogy hogyan lehet feldolgozni a fájdalmas emlékeket, és hogyan lehet megszakítani azokat a mintákat, amelyek generációkon át újra meg újra ismétlődtek. Most ezt a tudást szeretném megosztani veled, hogy Te is megtapasztalhasd az érzelmi szabadságot.
Gyerekként én is megéltem az érzelmi elhanyagolás súlyát, és felnőttként meg kellett tanulnom, hogyan dolgozzam fel ezt a fájdalmat. Megtapasztaltam, milyen érzés elveszettnek lenni az érzelmek tengerében, és azt is, hogy milyen hosszú és néha fájdalmas út vezet a gyógyulásig. De azt is tudom, hogy van kiút – hogy léteznek eszközök és módszerek, amelyekkel képesek vagyunk újraírni a történetünket. Azt szeretném, hogy Te is megtaláld az erődet, és megtapasztald a saját gyógyulásod lehetőségét.
A múlt
„A belső gyermek kiáltása”
Emlékszem, egy napsütéses tavaszi délután volt, amikor az iskolából hazafelé sétáltam. A friss virágok illata keveredett a lágy napsütéssel, ami mintha csak arra emlékeztetett volna, hogy valahol létezik a melegség és a gondoskodás. Beléptem az ajtón, fülelve minden zajra, hogy vajon mi fogad otthon. Csend volt, csak a tévé duruzsolása töltötte be a szobát. Lassan letettem a táskámat, mintha láthatatlan akarnék lenni, és felsiettem a szobámba, hogy végre egy kis biztonságot találjak.
De az a „biztonság” soha nem volt valódi. Az ágyamon apám feküdt, részegségbe menekülve, míg lent anyám olvasott, és a tévével foglalkozott – mintha én nem is léteznék. Ez volt a mindennapjaim valósága: egy olyan játék, ahol „bújj el, és megkeresünk” volt a szabály, de itt senki nem keresett meg. Minden nap éreztem, hogy valami hiányzik, hogy valami elromlott, de nem értettem, miért nem kapok szeretetet, miért nem ölelnek át. Talán én vagyok a hiba? Talán miattam iszik apám, vagy azért nem figyel rám anyám, mert nem vagyok elég jó?
A családom ahelyett, hogy a biztonság és szeretet helye lett volna, inkább tele volt feszültséggel és kiabálással. Minden vita egy újabb törést jelentett bennem. Gyakran kérdeztem magamtól: „Miért nem lehetünk olyanok, mint a többi család?” Az iskolatársaim szülei elvitték őket kirándulni, a közös vacsorákon pedig mindig nevetés hallatszott. Nálunk csak a csend volt, és ha volt is hang, az mindig fájt.
Az elvileg biztonságot nyújtó család, a hely, ahová hazamehet az ember, ahol törődést, szeretetet és bátorítást kap, számomra soha nem létezett
Gyerekként nem értettem, hogy miért nem kapok figyelmet, miért nincs egyetlen kedves szó sem. Az apám alkoholizmusba menekült, anyám pedig érzelmileg elérhetetlen volt. A szeretet szavait soha nem hallottam tőlük. Még amikor megpróbáltam megosztani velük, hogy bántanak az iskolában, csak a nemtörödömséggel, a közömbösséggel találkoztam. Soha nem éreztem, hogy bárki megvédene, soha nem éreztem magam igazán biztonságban. Illetve csak akkor, ha az én kis szobámban voltam, és aki nem kér segítséget, nincsenek érzései. Amikor az ember nincs, de mégis van!
Ahogy teltek az évek, egyre mélyebb gödörbe kerültem. A belső bizonytalanság, a félelem, az a mélyen gyökerező érzés, hogy „nem vagyok elég”, minden döntésemet befolyásolta. A középiskolai buszra várva is rettegtem, ha megszólalt a telefonom, és mindenki rám nézett. Az elvileg biztonságot nyújtó család, a hely, ahová hazamehet az ember, ahol törődést, szeretetet és bátorítást kap, számomra soha nem létezett.
Fiatal felnőttként a feldolgozatlan érzelmek az alkoholhoz vezettek, és 15 évig függőségben éltem. Az életemet teljesen lenulláztam, az emberi kapcsolataim széthullottak, és végül a kórházban kötöttem ki hasnyálmirigy-gyulladással. De még ekkor sem akartam belátni, hogy változnom kell. A mélypontot a magány és a kilátástalanság jelentette, és csak egyetlen ember, a mostani párom maradt mellettem.
Próbáltam megérteni, hogy miért ismétlem újra és újra ugyanazokat a hibákat
Egy nap, amikor már mindent elveszettnek éreztem, Csernus Imre egyik mondata ragadt meg bennem: „Sajnáltatod magad, és nem vállalod a felelősséget. Könnyebb így, mi?” Mintha valami megmozdult volna bennem. Tudtam, hogy változnom kell, de az út hosszú és fájdalmas volt. Elhatároztam, hogy megismerem magam és a múltamat, minden pszichológiai könyvet elolvastam, amit csak találtam, és próbáltam megérteni, hogy miért ismétlem újra és újra ugyanazokat a hibákat.
Több mint 18 év tanulás és önismeret után, amikor már azt hittem, hogy értem a dolgok működését, rájöttem, hogy valami még mindig hiányzik. Egy olyan rendszert akartam létrehozni, amely segít másoknak is feldolgozni a múlt fájdalmait és megtörni a negatív mintákat. Egy rendszert, amelyben mindazt, amit megtanultam, rendszerezni tudom, és amely valódi segítséget nyújt azoknak, akik hasonló úton járnak.
Mindezt első éves pszichológia képzésben részt vevőként is mondom. ☺
Próbáltam megérteni, hogy miért ismétlem újra és újra ugyanazokat a hibákat
Egy nap, amikor már mindent elveszettnek éreztem, Csernus Imre egyik mondata ragadt meg bennem: „Sajnáltatod magad, és nem vállalod a felelősséget. Könnyebb így, mi?” Mintha valami megmozdult volna bennem. Tudtam, hogy változnom kell, de az út hosszú és fájdalmas volt. Elhatároztam, hogy megismerem magam és a múltamat, minden pszichológiai könyvet elolvastam, amit csak találtam, és próbáltam megérteni, hogy miért ismétlem újra és újra ugyanazokat a hibákat.
Több mint 18 év tanulás és önismeret után, amikor már azt hittem, hogy értem a dolgok működését, rájöttem, hogy valami még mindig hiányzik. Egy olyan rendszert akartam létrehozni, amely segít másoknak is feldolgozni a múlt fájdalmait és megtörni a negatív mintákat. Egy rendszert, amelyben mindazt, amit megtanultam, rendszerezni tudom, és amely valódi segítséget nyújt azoknak, akik hasonló úton járnak.
Mindezt első éves pszichológia képzésben részt vevőként is mondom. ☺
Most, tisztán és szabadon, tudom, hogy a gyógyulás lehetséges
Azért írtam meg a könyvemet, hogy azoknak adjak eszközöket, akik úgy érzik, hogy a múltjuk még mindig visszahúzza őket. Mert tudom, hogy az érzelmi elhanyagolás fájdalma valóságos, de azt is tudom, hogy van remény, és mindenki megérdemli, hogy újraépítse önmagát.
Ha te is érzed a múlt súlyát, és készen állsz arra, hogy szembenézz vele, akkor tudd, hogy az út nehéz, de nem vagy egyedül. Minden lépés közelebb visz.